A filmkészítés alapja a megfigyelés, a valóságból való töltekezés – interjú Králl Kevin filmrendezővel
Králl Kevin az egyik legfiatalabb magyar filmrendező, forgatókönyvíró. Csupán 22 éves, de rövidfilmjeit számos hazai és nemzetközi filmfesztiválon is bemutatták már. Két év alatt több alkalommal is díjazták itthon és külföldön egyaránt.
2021-ben a roma holokauszt témájával foglalkozó Tükörkép című animációs filmmel elnyerte a 66. Országos Függetlenfilm Fesztivál legjobb papíranimációs filmnek járó díját, 2022-ben pedig az első itthon megrendezett Adolph Zukor nemzetközi filmfesztiválon szintén a legjobb animált rövidfilm díjat nyerte.
Králl Kevinnel a kezdetekről, eredményekről, és a további terveiről beszélgettünk.
Gratulálok a díjakhoz. Számítottál bármelyikre?
Köszönöm!
Amikor nekiállok egy film elkészítésének, a díjak helyett sokkal jobban izgat az, hogy vajon az adott film megtalálja-e a maga közönségét? Az animációs filmjeim esetében például tisztában voltam azzal, hogy formailag is elütnek a mainstream vonaltól. A festmény- és papírkivágásos stílus leginkább a hatvanas-hetvenes évekbeli cseh- és magyar animációs hullámot érintette, és habár vannak a műfajnak modernkori képviselői is (például a South Park), érdekelt, hogy ezt a saját nyelvemhez igazított irányzatot mennyire fogadja majd be a közönség. Azóta kiderült, hogy tudnak érvényesülni, és igény is van rájuk.
Ez nagyon jól esik számomra.
Ha jól tudom, már kisgyermekként is érdekeltek a filmek, de mi volt az a plusz, az a pont, amikor elhatároztad, hogy filmrendező lesz belőled?
Már egészen korán érdekelt, hogy egy gondolatot, egy történetet vagy egy koncepciót hogyan lehet végigvinni, és átadni másoknak. Gyermekkoromban rengeteg filmet láttam a nagyapámnak köszönhetően. Óvodás koromban egy komolyabb légúti megbetegedésem volt, és az időm nagy részét a nagyszüleimnél töltöttem. Nagypapámnak hatalmas dvd és vhs gyűjteménye volt, és négyéves koromban kaptam ezekhez a lemezekhez és kazettákhoz saját lejátszót is.
Ha késő este vagy hajnalban ment egy mese vagy egész estés film, már egyedül is be tudtam időzíteni, hogy szalagra vegye őket. Az olvasást és az írást is a tokokról kezdtem el tanulni, annyira lekötötték minden percemet a filmek. Ha jól emlékszem, hat évesen egy ismeretterjesztő filmet néztem, amelynek rábukkantam a menüjében az extrákra. Egy hatalmas kránt mutattak (szerk: A filmgyártásban használatos daru, melyen a felvevőgép és két személy fér el. Az átlagosnál magasabb nézőpontból való forgatást teszi lehetővé.) amelyet végigvezettek egy erdő felett, majd cgi dinoszauruszokat kopíroztak az elkészült felvételre. Ennek a rövid snittnek minden mozzanatát bemutatták. Annak ellenére, hogy a klasszikus, egyszerű megoldásokat szeretem alkalmazni a filmjeimben, talán innen jött az egész.
Volt a családba, iskolában olyan művész ember, követendő példa, aki hatott rád, irányt mutatott?
Művész, vagy a filmszakmában foglalkozó rokonom nem volt. Ahogyan említettem, nagyapám volt az, aki megismertette velem ezt a világot. Ő mutatta meg nekem például először, mi is az a storyboard (szerk: filmanimációnál használt eszköz, a technikai forgatókönyv). Egy másik életben ő egészen biztosan filmkészítő lett volna.
Mi az, ami megfog, hogy aztán elkezdj vele gondolatban, majd konkrétan egy film témájaként is foglalkozni?
A filmkészítés alapja szerintem a megfigyelés, a valóságos alapanyagokból való töltekezés. Mindig az a téma fog meg, amelynek a magjait a környezetemben észlelem, magam körül. Egy ideje nagyon szigorú rostákat állítok magam elé, ugyanis érzékeny témákkal szeretek foglalkozni, de ezeknek megvan az esélye, hogy könnyen váljanak direktté vagy öncélúvá.
Ezt azzal igyekszem egyensúlyozni, hogy a történetet minél igazibb összetevőkből gyúrom össze. Olyan sztorifoszlányokat, párbeszédeket keresek, – akár, ha a tömegközlekedésen utazom – hogy azokat használható módon bele tudjam építeni a filmjeimbe. Általában heteket vagy hónapokat agyalok egy terven, hogy működőképes-e, majd leülök megírni az első jelenetet forgatókönyv formájában. Ha működik, ha tart valahová, akkor dolgozom tovább. Nagyon kevés az ilyen, ami tovább jut, tömve vannak a mappáim forgatókönyv-kezdeményekkel.
Gondolom a Tükörkép témájánál azért ez kicsit másként volt.
A Tükörképpel kapcsolatosan volt a fejemben egy koncepció, de nagyon sokáig nem volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy megvalósítsam. Közeledett augusztus másodika, a roma holokauszt emléknapja, én pedig attól tartottam, hogy az elképzelésem nem lesz eléggé méltó a témához. A párom, Vasas Petra, aki később a film producere is lett, folyamatosan bíztatott, hogy csináljam meg, és tanácsokkal látott el hozzá. A Tükörképet igazán neki köszönhetem.
Az eddigi rövidfilmjeid papírkivágásos módszerrel készültek. Ezen kívül használsz, vagy tervezel alkalmazni más technikákat is?
Sokáig élőszereplős vonalon mozogtam, az animációs filmekre csak később tértem át. Az animációban a festmény- és papírkivágásos dolognál ragadtam le egyelőre, és nagyon megfogott ez a fajta történetmesélés. Az élőszereplős filmekben, ha szabad így fogalmaznom, sokkal nyersebb dolgokból kell kihozni valamit, a színészek mimikáján, mozgásán, beszédén és a kameraállásokon át kell nagyon tudatosan kifejezni magunkat. De pont ez a legizgalmasabb kihívás benne.
Arra jöttem rá, hogy szépen lassan elmosódnak a műfaji határok az élőszereplős-animációs-dokumentumfilm hármas esetében. Maga az üzenet, és a kifejezés fogja vinni az alkotókat, és nem a műfaji korlátozásra koncentrálnak. Az első egész estés filmemet jelenleg animációban képzelem el, de még bármi alakulhat benne időközben.
Akár a Hatalom, a Ha egy kék lufi lennél, vagy az idén díjazott Tükörkép című alkotásokra gondolok, úgy vettem észre, hogy te érzékenyítő kisfilmeket készítesz. Jól látom?
Igen. Mindig az adott egyén és a társadalom kapcsolatából indulok ki, akár jelenkori, akár történelmi körítésben. Az egymásra adott reflexiókban tengernyi izgalom és kérdés rejlik, ez mindig meg tud fogni.
Mennyire nehéz itthon, illetve külföldön filmrendezőként kitűnni a többiek közül?
Nyilván érzem az úgynevezett „versengést”, elvégre nagyon sok fiatalnak trendi ez a szakma, de úgy érzem, hogy a „kitűnni” szó helyett sokkal égetőbb itthon az, hogy egyáltalán „érvényesülni”. Nagyon zárt a rendszerünk, és nincs benne igazán logika sem. Nincs egy értelemszerűen megmászható létra, amin egyre feljebb és feljebb kerülhetsz. Valaki tapasztalat és tehetség híján jut lehetőségekhez, mások pedig független vonalon mozognak tovább.
Ha sikerül rátalálnod a saját hangodra, nem könnyű azt megőrizni itthon. Megélhetési szinten pedig nem csak a fiataloknak, hanem akár annak a korosztálynak sem könnyű, akik a tanáraim voltak.
Én jelenleg úgy érzem, hogy jó helyzetben vagyok, mert a szakmámból élek, másfelől pedig, mert mindennap a tükörbe tudok nézni.
Mik a további tervek? Készül jelenleg újabb alkotás akár már konkrét fesztiválra?
Most fejeztük be a Ha egy kék lufi lennél című dokumentumfilmünk utómunkálatait, és nagyon szeretnénk, hogy bemutatkozási lehetőségekhez jusson. Eközben pedig már készítem elő a már említett első egész estés filmem forgatókönyvét.
November 10-én a Vértes Agorája ad otthont az országos filmpremiernek – és közönségtalálkozónak, ahol a Ha egy kék lufi lennél című dokumentumfilmet, és a Tükörkép című animációs rövidfilmet vetítik le. Az érdeklődők aznap megtekinthetik a filmeket, és találkozhatnak az alkotókkal is Tatabányán.
Views: 162
