Hogyan tudunk a 21. században is a tisztelet nyelvén beszélni egymással – interjú Ocsenás Katalinnal

Ocsenás Katalin neve sokaknak ismerős lehet. Okleveles kulturális mediátor, protokoll szakértő, rendezvényszervező. Nemrég tartotta első etikettkönyvének bemutatóját, ennek apropóján is beszélgettünk napjaink viselkedéskultúrájáról.

Elég régen volt, amikor találkoztunk Agárdon. Azóta gondolom veled is sok minden történt, többek között írtál egy könyvet.

Ocsenás Katalin: Igen, azóta valóban sok minden történt. A kulturális központ vezetőjeként rengeteg szép eseményt, programot, volt lehetőségem szervezni egészen 2026-ig. Ekkor már a könyv megírására fókuszáltam, ezért az intézményvezetői munkától elbúcsúztam. 2019-től óraadó tanárként oktatok a Budapesti Metropolitan Egyetem protokoll szaktanácsadó és rendezvényszervező szakirányú továbbképzésén, amelynek később a szakmenedzsere is lettem. Emellett a Pécsi Tudományegyetemen kulturális mediátor mesterdiplomát szereztem, és social media menedzseri képzésen is, ami azért volt különösen izgalmas, mert egy egészen más oldalról mutatta meg a mai kommunikáció világát.

A könyvre visszatérve, körülbelül három éve kezdtem írni. Ezt sok generációs beszélgetés, szakirodalmi munka, kutatás és személyes tapasztalat előzte meg. Most, a könyvbemutató után pedig azt szeretném, ha eljutna diákokhoz, pedagógusokhoz, szülőkhöz és olyan közösségekhez, amelyek számára fontos a társas és közösségi életünk kultúrája, a generációk és kultúrák közötti párbeszéd minősége. Tulajdonképpen mindaz, hogy hogyan tudunk a 21. században is a tisztelet nyelvén beszélni egymással.

A mai, laza, a határokat már rég átlépő, és nemhogy az etikettet, hanem legtöbb esetben az alapvető jó modort is nélkülöző világban miért etikettről írtál, ráadásul külön megszólítva a Z-generációt?

Talán éppen azért írtam etikettkönyvet, mert nem gondolom, hogy a világ egyszerűen modortalanabb lett. Más lett. És amikor nagyon gyorsan változik körülöttünk a kommunikáció, a technológia, a család, a munkahely és az, ahogyan kapcsolatokat építünk, könnyű összetéveszteni a szokatlant, ismeretlent az udvariatlannal.

Etikettkönyveket hagyományosan a társasági életbe belépő fiatalok számára írtak. Ma ők a Z-generáció tagjai. De eszem ágában sem volt olyan könyvet írni, amelyben az idősebb generáció tagjaként elmagyarázom nekik, hogyan kellene viselkedniük. Éppen az ellenkezője érdekelt.

A tisztelet ugyanis nem tűnt el, de a kifejezési formái változhatnak. Ami az egyik generáció számára természetes közvetlenség, az egy másik számára tiszteletlenségnek tűnhet. Ami nekem udvarias távolságtartás, azt egy fiatal akár elutasításként is értelmezheti. Ezért szól a könyv a Z-generációhoz és más generációkhoz.

Nem az a cél, hogy valamelyikünk megtanítsa viselkedni a másikat,
hanem hogy megtanuljuk egy kicsit jobban értelmezni egymás jelzéseit
és megfelelően reagáljunk rájuk.

Szerinted van még remény, hogy a jelen embere újratanulja, pontosabban fogalmazva inkább megtanulja a modern viselkedéskultúrát?

Nem vagyok biztos benne, hogy újra kell tanulnunk viselkedni. Inkább újra meg kell tanulnunk érteni egymást. A társadalmi érintkezés formái ugyanis sokkal gyorsabban változtak meg, mint ahogyan a róluk alkotott elképzeléseink. Ma már egyszerre kell eligazodnunk személyes és digitális helyzetekben, különböző generációk és kultúrák között, sokkal kevésbé hierarchikus közegben, mint korábban. Ehhez pedig valóban szükségünk van új társas kompetenciákra.

A tizen- és huszonévesek, a szüleik és a tanáraik között sok félreértés születik abból, hogy ugyanazt a helyzetet egészen más nézőpontból értelmezik. A távolságtartó udvariasságtól a túlzott közvetlenségig sokféle magatartás félreérthető, ha nem ismerjük a másik ember kulturális vagy generációs kódjait.

Ezért gondolom, hogy a modern etikettnek ma különösen nagy szerepe lehet. Nem azért, mert szabályokat szeretnénk ráerőltetni egymásra, hanem mert az etikett használható eszköztár lehet ahhoz, hogy önazonosak maradjunk, miközben a másik ember méltóságát is tiszteletben tartjuk.

Hogyan kell elképzelni veled egy kulturális mediációt?

A „mediátor” szóról sokaknak elsősorban két ember közötti konfliktus közvetítője jut eszébe, a kulturális mediáció azonban mást jelent. A kulturális mediátor kultúrák, társadalmi csoportok, közösségek és intézmények között közvetít; a kulturális értékek professzionális közvetítésével és menedzselésével foglalkozik.

Tulajdonképpen maga ez a könyv is tekinthető egyfajta kulturális mediációnak. Generációk, eltérő kulturális háttérrel rendelkező emberek, hagyományos és új viselkedési formák között próbál kapcsolatot teremteni. Az az eszközrendszer, amelyet az etikett ad, nemcsak az érzékenyebb egymásra figyeléshez használható. Segíthet az önkifejezésben, az első benyomás kialakításában, a kommunikációban, sőt abban is, hogy egy fiatal magabiztosabban legyen jelen egy vizsgán, egy állásinterjún, egy randevún vagy később a munkahelyén.

Szeretnék iskolai közösségekhez, diákokhoz, pedagógusokhoz és szülőkhöz is eljutni életkorhoz igazított programokkal. Ha ezzel egy kicsit segíteni tudom a pedagógusok munkáját, erősíteni a fiatalok társas magabiztosságát, vagy akár egy-egy helyzetben oldani a szülők tanácstalanságát, akkor már volt értelme megírni a könyvet.

Szeptember 23-án tartottad a Modern etikett és interkulturális jó modor a Z- és más generációk számára című könyved bemutatóját Budapesten, az Eötvös10-ben. Melyik korosztály képviseltette magát többségében a közönség soraiban?

Éppen az volt számomra az egyik legnagyobb öröm, hogy nem tudnék egyetlen korosztályt megnevezni. Voltak Z-generációs fiatalok, szülők, pedagógusok, sokan eljöttek a jelenlegi és korábbi tanítványaim közül, a bemutató után pedig nagymamákkal is beszélgettem. Valahol ez önmagában visszaigazolta számomra a könyv címében szereplő „és más generációk számára” kitételt. A generációk közötti kommunikáció ugyanis definíció szerint sem lehet egyetlen generáció ügye.

Hogyan értékeled az eseményt?

Sikeresnek, és nem pusztán azért, mert jók voltak a visszajelzések. Azt szerettem volna, hogy egy időre próbáljunk meg a Z-generáció szemével is ránézni saját magunkra, ugyanakkor nézzük meg a fiatalokat az idősebb generációk nézőpontjából is. Ehhez vittem játékos feladatokat, generációs „fordításokat”, videókat, olyan helyzeteket, amelyekben először lehetett nevetni, utána pedig elgondolkodni.

Számomra ez volt a lényeg. Nem szerettem volna egy olyan estet, amely után azt mondjuk: „na, most már tudjuk, milyenek a Z-sek”. Sokkal inkább azt: talán már egy kicsit jobban értjük, miért látjuk ugyanazt a helyzetet másképp, és esetleg egy-egy megnyilvánulást kevésbé sértőnek ítélünk meg.

A humor után ezért azt is megnéztük, mit tanulhatnak egymástól a generációk, és milyen eszközöket kínál a modern etikett ahhoz, hogy egy felgyorsult, digitális és kulturálisan sokszínű világban is a másik ember méltóságát tiszteletben tartva legyünk jelen.

Régóta tervezted, hogy írsz egy 21. századi etikettkönyvet, vagy az utóbbi évek negatív tapasztalatai is közrejátszottak benne?

Egy ilyen könyv elkészítése nagyon sok idő és munka, én pedig hosszú éveken át olyan területen dolgoztam, amely szinte a nap tizennyolc órájában teljes embert kívánt. A mai kor közhangulata, közbeszéde, a fiatalok és idősebbek közötti kommunikációs szakadék azonban mind olyan benyomások voltak, amelyek egyre inkább cselekvésre ösztönöztek.

Azt éreztem, van valami, amire érdemes felhívni a figyelmet, és amiben talán segíteni is tudok. Hosszabb idő alatt, élményekből, szakirodalomból és konkrét helyzetek elemzéséből állt össze mindez könyvvé. Végülis a szakmai területeim – a protokoll, a rendezvényszervezés, a kultúraközvetítés, az oktatás és a kommunikáció – tulajdonképpen ugyanannak a kérdésnek különböző oldalait mutatják. Ez jelenik meg a kötetben.

Engem azonban nem elsősorban az kezdett foglalkoztatni, hogy romlik-e a modorunk, hanem az a kérdés: miközben talán soha nem volt ennyi eszközünk arra, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással, miért érezzük mégis ilyen gyakran azt, hogy nem értjük egymást?

Az online tér, a közösségi média, az állandó elérhetőség, a társadalmi szerepek átalakulása, a kulturális sokszínűség mind olyan helyzeteket hozott létre, amelyekre egy klasszikus illemtankönyv értelemszerűen még nem adhatott választ, az etikett egy adott korra, kultúrára határoz meg szabályrendszereket, mert a saját kor kihívásaira kell megfelelően reagálnunk.

Közben azt is láttam oktatóként, hogy a fiatalok sokszor nem kevesebb érzékenységgel fordulnak mások felé, hanem más kérdésekre érzékenyek. Természetesebben beszélnek például személyes határokról, önazonosságról vagy mentális jóllétről, az önreflexió nyelvét is természetesebben használják. Az idősebb generációk pedig olyan társas tapasztalatokat, konfliktuskezelési mintákat és helyzetfelismerést tudnak átadni, amelyekre a fiatalabbaknak lehet szükségük az analóg világban.

Engem végül az kezdett igazán érdekelni, mi az, ami megváltozott az etikettben – és mi az, aminek nem volna szabad megváltoznia. A formák változhatnak. A figyelmesség, a másik ember méltósága és a kölcsönös tisztelet viszont nem korhoz kötött értékek.

Miért lett ennyire hosszú a könyved címe? Nem tartottál tőle, hogy a felénél feladja az érdeklődő és leteszi anélkül, hogy belelapozna? Vagy kifejezetten a szakmának írtad, ezért fontosnak tartottad, hogy a címe tükrözze a konkrét mondanivalóját?

Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a 21. században a bővített mondatoknak is van létjogosultságuk. De a viccet félretéve: valóban nem a marketing szempontjai vezettek a címadáskor. Fontos volt számomra, hogy már a címben megjelenjen az a három dimenzió, amely a könyv egészét meghatározza: modern etikett, interkulturalitás és generációk.

És nem, egyáltalán nem elsősorban a szakmának írtam. Sőt. Rengeteg hétköznapi helyzet, gyakorlati példa, összehasonlítás és táblázat szerepel benne, ami a használhatóságát tágabb dimenzióba helyezi. Lehet elejétől a végéig olvasni, de úgy is használható, hogy valaki akkor nyitja ki egy adott fejezetnél, amikor éppen olyan élethelyzetbe kerül, amelyhez jól jönne valamilyen támpont.

Hiszen ma már az etikett kérdése lehet az is, illik-e vasárnap este munkahelyi e-mailt küldeni; hogyan jelezzük, ha késünk; hogyan viselkedünk egy videóhívásban; hogyan szólítsunk meg valakit egy másik kulturális közegben; mire jó a small talk, hogyan kezeljük a kulturális különbségeket, vagy hogyan maradjunk önazonosak egy olyan hivatalos helyzetben, amelyben nem érezzük magunkat otthonosan.

Az „interkulturális” szóhoz pedig különösen ragaszkodtam. Ma már nem az a különleges élethelyzet, ha eltérő kulturális háttérrel rendelkező emberekkel találkozunk, hanem szinte a mindennapjaink része. És érdekes módon ugyanaz a szemlélet segíthet egy másik kultúra és egy másik generáció megértésében is: amit én természetesnek gondolok, az nem feltétlenül univerzális.

Ebben a könyvben arra teszek kísérletet, hogy erősítsem az egymásra figyelés
és a kölcsönös tisztelet kultúráját egy gyorsan változó,
digitális és sokszínű világban.

Kiknek ajánlod a könyvedet?

Erre most, a könyvbemutató után talán még könnyebb válaszolnom: a fiatalnak, a szülőjének, a tanárának – és a nagyszülőknek is. Azoknak, akik néha azt érzik, hogy nem értik a másik generációt. Azoknak, akiknek egy új munkahelyen, állásinterjún, hivatalos rendezvényen vagy külföldi környezetben jól jönne néhány biztos kapaszkodó. Pedagógusoknak és olyan szakembereknek, akik sokféle emberrel dolgoznak. Közszereplőknek és vezetőknek is, hiszen a nyilvános kommunikáció és a példamutatás kérdéseivel külön fejezetek foglalkoznak. De annak is, aki egyszerűen kíváncsi arra, hogyan változott meg körülöttünk a társas érintkezés kultúrája.

A kötetben ezért nagyon sokféle élethelyzetet járok körül: a modern udvariasság és a generációs különbségek mellett szó esik az önazonosságról, az interkulturális érzékenységről, az online és offline etikettről, a társas kompetenciákról, a vendéglátásról, az üzleti és közszereplői viselkedésről, a fogyatékossággal élő és nem fogyatékossággal élő emberek kapcsolatáról, valamint az öltözködési etikettről is. Közben olyan nagyon hétköznapi kérdésekre is kitérek, mint hogy mikor illik tapsolni egy komolyzenei hangversenyen, mire jó a small talk, vagy hogyan találjuk meg az egyensúlyt a virtuális és a személyes jelenlét között.

Számomra a modern etikett nem azt tanítja, hogyan legyünk egyformák.
Inkább azt, hogyan maradhatunk különbözőek úgy,
hogy közben képesek vagyunk érteni és tisztelni egymást.

Ha ismerjük egy helyzet kulturális és társas „kódjait”, nem azon kell gondolkodnunk, hogy „most mit kellene mondanom vagy tennem?” – hanem nyugodtabban figyelhetünk a másik emberre, és közben önmagunk maradhatunk.

(fotók: Ódor Balázs)

Views: 0